Cimkék: Zváchim  podcast

Amikor nincs oltár – és mégis számít: mi büntetendő, mi nem, és mikor?

A Zváchim 112. lap központi kérdése az, hogy mit tekintünk valódi áldozati cselekménynek, és mikor áll fenn a szentélyen kívüli áldozás (hakravá chuc) tilalma. Köves Slomó rabbi gondolatmenete végigvezeti a hallgatót azon a határvidéken, ahol az áldozat „már” vagy „még nem” számít érvényesnek: maradékvér, idő előtt hozott áldozat, alkalmatlan állat, illetve olyan szolgálatok, amelyek a szentélyben ugyan léteznek, de nem minősülnek klasszikus áldozásnak. A lap második fele pedig történeti távlatba helyezi a kérdést: mikor volt megengedett a magánoltár (bama), és ez hogyan befolyásolja a tilalmakat és büntetéseket.

A maradékvér és az egy- illetve két kehely esete

A kiindulópont a tegnapi misna folytatása. Köves Slomó rabbi felidézi: ha valaki egyetlen szertartási kehelybe fogja fel az áldozat vérét, majd abból hint a szentélyen kívül, akkor büntetendő. Ez világos, ha a hintést kint kezdi. A kérdés akkor válik élessé, ha előbb bent hint, ezzel az áldozat már érvényessé válik, és csak ezután hint kint. Ilyenkor logikus lenne azt mondani, hogy már csak maradékvérről van szó, amelyet normálisan a talpazatra öntenek, és amely nem elemi része az áldozásnak.

A Gemara válasza szerint a misna itt egy olyan tanna véleményét követi, aki szerint a maradékvér (sirájim) is az áldozati szolgálat lényegi része. Ezért a maradékvér szentélyen kívüli felhasználása is büntetendő.

Csakhogy a misna következő passzusa látszólag ellentmond ennek: ha a vért két kehelybe fogták fel, és az egyiket bent, a másikat kint hintették, akkor nem jár büntetés. Köves Slomó rabbi hangsúlyozza: a misna itt már egy másik véleményt követ. E felfogás szerint a két kehely nem „fő rész és maradék”, hanem két párhuzamos entitás. Amint az egyik kehelyből történt érvényes hintés, a másik kehely vére paszul lesz, érvénytelenné válik, és már nem is a talpazatra kellene önteni, hanem egyszerűen kiönteni. Így annak szentélyen kívüli használata nem számít áldozati cselekménynek.

A két kecske példázata

A misna ezt a logikát egy jól érthető példával világítja meg. Ha valaki kijelöl egy bűnáldozati kecskét (chátát), majd az állat elveszik, és kijelöl egy másikat, később pedig mindkettő megvan, akkor alaphelyzetben mindkettő szent. A szabály szerint csak az egyiket lehet feláldozni, a másikat legeltetni kell, míg hibássá nem válik.

Ha azonban az egyik kecskét a szentélyen kívül áldozza fel először, akkor büntetendő, mert még teljes értékű áldozat volt. Ha viszont a másodikat áldozza fel kint, miután az első már „lefutotta a versenyt”, akkor az már nem számít chátátnak, és nincs büntetés. Köves Slomó rabbi kiemeli: a misna ezzel azt is jelzi, hogy Rebi véleményét követi, aki szerint a két kijelölt állat azonos státuszú még akkor is, ha az első már a második kijelölése előtt előkerült.

Mikor nem számít áldozásnak a szentélyen kívüli cselekmény

A következő hosszú misna felsorolásszerűen rögzíti azokat az eseteket, amikor a szentélyen kívül végzett cselekmény nem jár büntetéssel, mert eleve nem lett volna alkalmas szentélybeli áldozásra.

Ide tartozik a vörös tehén (pará ádumá), amelyet eleve a szentélyen kívül, az Olajfák hegyén vágtak le és égettek el, valamint a jomkipuri bűnbak (száír hámisztáléách), amelyet nem áldoztak, hanem elküldtek. Ugyanígy mentes minden olyan állat, amely alkalmatlan áldozatra: bestialitásban érintett (nirbá, róvéá), bálványimádáshoz kötődő (mukce, neevád), tiltott ellenszolgáltatásért adott (etnán zóná, mechir kelev), keverék (kilájim), halálosan beteg (teréfá) vagy rendellenes születésű (jóce dófen).

Köves Slomó rabbi itt rámutat: a közös nevező az, hogy ezek „így sem, úgy sem” kerülhetnének az Örökkévaló elé, ezért a szentélyen kívüli bemutatásuk nem sérti a tilalmat.

Maradandó és múló hibák, valamint az idő kérdése

Hasonló logika érvényes a hibás (báál mum) állatoknál. A bölcsek szerint akár maradandó, akár múló hibáról van szó, nincs büntetés. Rabbi Simon viszont különbséget tesz: a maradandó hibánál valóban nincs sem kárét, sem tilalom, de a múló hiba esetén – mivel az állat később alkalmassá válhatna – a tilalom fennáll, még ha kárét nem is jár.

Ugyanez a vita jelenik meg a korhoz kötött galambáldozatoknál (torim és bné jóná), valamint az „idő előtti” áldozatoknál (mechuszár zmán), akár az állat, akár az áldozó személy állapota miatt. Köves Slomó rabbi hangsúlyozza: Rabbi Simon következetesen minden olyan esetben fenntartja a tilalmat, ahol az áldozat elvileg később érvényessé válhatna.

Nem áldozati szolgálatok a szentélyen kívül

A misna végül tisztázza: számos szentélybeli cselekmény nem minősül áldozásnak. Ilyen a hús oltárra helyezése olyan áldozatoknál, amelyeket meg kellene enni, a lisztáldozat maradéka, az olaj, a só, a lengetés (tnufá), a liszt vitelének mozzanata, a vér felfogása, a menóra vagy a színkenyér asztalának rendezése. Ezek szentélyen kívüli elvégzése nem jár büntetéssel, és más szankciók – például nem kohén általi végzés, tisztátalanság, szolgálati ruhák hiánya – sem vonatkoznak rájuk.

A magánoltárok történeti íve

A lap utolsó harmadában Köves Slomó rabbi történeti áttekintést ad a magánoltárok (bámot) státuszáról. A Miskán felállítása előtt a magánoltár megengedett volt, és az elsőszülöttek szolgáltak papként. A pusztai Miskán idején a magánoltár tiltottá vált, majd a honfoglalás 14 éve alatt újra megengedett lett. Siló felépítésével ismét tiltották, Nov és Givon átmeneti időszakában újra engedélyezték, végül Jeruzsálemben a Szentély felépítésével örökre betiltották.

Ez a történeti váltakozás meghatározza, mikor jár kárét, mikor csak tilalom, és mikor csupán egy tevőleges micva elmulasztása, ha valaki „rossz időben” hoz áldozatot magánoltáron. Köves Slomó rabbi részletesen bemutatja, mely áldozatok maradtak minden körülmények között központi oltárhoz kötöttek, és miben volt egyszerűbb a magánoltár szolgálata.

Az elhangzott főbb példák rövid felsorolása
– Egy- és két kehelybe felfogott vér esete
– Két kijelölt bűnáldozati kecske példázata
– Vörös tehén és jomkipuri bűnbak
– Alkalmatlan állatok felsorolása
– Maradandó és múló hibák
– Korhoz kötött galambáldozatok
– Idő előtti áldozatok az állat vagy a személy miatt
– Nem áldozati szolgálatok (lengetés, vitel, rendezés)
– A magánoltárok történeti korszakai és következményeik

—————————————————-

Zváchim (Vágóáldozatok) – זְבָחִים
Az ókorban e traktátus neve „Az áldozati állatok levágása” volt. Itt kerülnek megtárgyalásra a különféle vágóáldozatok: hogyan kell bemutatni az ilyen áldozatot és miáltal válhat az áldozati állat alkalmatlanná. Ugyanebben a traktátusban található a háláchikus exegézis alapjainak magyarázata, valamint a tiltott vegyülékekre vonatkozó rendelkezések. Ennek a traktátusnak a terjedelme a Babilóniai Talmudban 120 oldal.

—————————————————-

A lublini Meir Spira rabbi által 1923-ban indított kezdeményezés 7 év, napi egy órás tanulás mellett vezet végig a Babilóniai Talmud felbecsülhetetlen tudás tengerén, úgy hogy a programban résztvevők minden nap egy teljes talmudi fóliást tanulnak végig.

Köves Slomó rabbi vezetésével, először nyílik lehetőség magyar nyelven bekapcsolódni a Dáf Hájomi 14-ik ciklusába. Minden hétköznap reggel 7:30​-8:30​ között.

Kezdés: 2020. január 2.
Befejezés: 2027. június 7.
Helyszín: Óbudai Zsinagóga
(1036. Budapest, Lajos u. 163.)

Érdeklődés: talmud@zsido.com
Jelentkezési lap: zsido.com/talmud