Cimkék: Zváchim  podcast

A Zváchim 119. lapjához érkeztünk, amely a traktátus utolsó előtti egysége. A Misna itt lezárja és összegzi azt a hosszú történeti–halachikus ívet, amely a magánoltárok és a központi szentély viszonyát követi végig Izrael történetében.

A tegnap részletesen áttekintett kronológia szerint a szentély története öt nagy korszakra osztható: a sivatagi hajlék idejére, a gilgáli időszakra, a silói központi szentély évszázadaira, majd Nov és Givon korszakára, végül pedig a jeruzsálemi Szentély idejére. A Misna alapelve világos: ahol központi szentély van, ott a magánoltárok tiltottak; ahol nincs, ott megengedettek. Ennek megfelelően a sivatagi hajlék, Siló és Jeruzsálem központi szentélynek számítanak, míg Gilgál, valamint Nov és Givon nem.

A „nyugalom” és az „örökség” fogalma

A Talmud első kérdése az, hogy honnan tudjuk, hogy Nov és Givon idején valóban megengedettek voltak a magánoltárok. A válasz egy brájtára épül, amely Mózes szavaiból indul ki: „mert még nem érkeztetek meg a nyugalomra és az örökségre”. A szöveg nyelvtani finomsága – az irányrag kétszeri használata – azt tanítja, hogy a „nyugalom” és az „örökség” nem ugyanazt jelenti, hanem két külön szakaszt jelöl. A hagyományos értelmezés szerint a „nyugalom” Silóra, az „örökség” Jeruzsálemre utal, és e kettő között helyezkedik el Nov és Givon ideje, amely nem tekinthető központi szentély korszakának.

A másodtized kérdése Novban és Givonban

Innen jut el a Talmud egy új problémához: mi volt a másodtized sorsa ezekben az években. Siló idején a másodtized létezett, de nem kellett bevinni magába a városba; elég volt olyan helyen elfogyasztani, ahonnan rálátás nyílt a szentélyre. Nov és Givon esetében azonban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán volt-e másodtized.

Rabbi Simon álláspontja szerint nem volt. Érvelése nem pusztán azon alapul, hogy a frigyláda nem volt jelen – hiszen azt a filiszteusok elhurcolták, majd Kirját-Jeárimba került –, hanem azon az elven, hogy Nov és Givon idején csak azokat az áldozatokat mutatták be, amelyeknek rögzített idejük volt, mint például a pészachi áldozat. A másodtized és az állattized viszont nem ilyen kötött idejű kötelezettség, ezért ezek ebben az időszakban nem voltak érvényben.

Rabbi Júda ezzel szemben úgy tanította, hogy Nov és Givon is „birá”-nak, vagyis központi helynek számított, ezért ott is létezett másodtized. A Talmud világossá teszi, hogy itt valódi véleménykülönbségről van szó: az egyik álláspont szerint Nov és Givon idején nem volt másodtized, a másik szerint igen.

Jeruzsálem mint végső állomás

A Misna ezután elér a végső ponthoz: Jeruzsálemhez. Amikor a nép megérkezett Jeruzsálembe, a magánoltárok végleg tiltottá váltak, és ez a tilalom soha többé nem oldódott fel. Ez az a hely, amelyre a Tóra úgy utal, mint az „örökségre”, és ettől kezdve minden áldozat kizárólag a központi Szentélyben mutatható be.

A Talmud azonban itt sem elégszik meg egyetlen értelmezéssel. Rabbi Simon szerint éppen fordítva kell olvasni a fogalmakat: Jeruzsálem a „nyugalom”, Siló az „örökség”. Más vélemények szerint mindkét kifejezés Silóra, vagy éppen mindkettő Jeruzsálemre utal. A Talmud elemzi, melyik értelmezés hogyan magyarázza a szöveg nyelvezetét, és rámutat arra is, hogy bizonyos álláspontok nehézségekbe ütköznek, például a kettős irányrag használatával kapcsolatban.

A magánoltár és a központi oltár közti különbségek

A lap utolsó nagy egysége technikai jellegű, de halachikusan rendkívül fontos. A Talmud részletezi, miben különbözik a központi oltár szolgálata a magánoltárétól. A magánoltárnál nem szükséges kohén, nincs előírt papi ruha, nincsenek szent edények, nem kell északi oldalon levágni az áldozatot, nem szükséges a vér teljes körbehintése, nincs lengetés a békeáldozatnál, és nincs kötelező kézmosás sem. Ezek mind olyan előírások, amelyeket a Tóra kifejezetten az „Örökkévaló előtt”, a találkozás sátrának bejáratánál ír elő – vagyis kizárólag a központi szentélyhez kötődnek.

A lisztáldozat és a madáráldozat kérdése itt is visszatér: aki szerint volt lisztáldozat a magánoltáron, annak következetesen azt is mondania kell, hogy madáráldozat is volt; aki szerint nem volt lisztáldozat, az mindkettőt kizárja.

Összegzés

A 119. lap így nemcsak történeti lezárás, hanem finom halachikus összegzés is. Megmutatja, hogyan vált fokozatosan kizárólagossá a központi szentély, hogyan szűntek meg végleg a magánoltárok Jeruzsálem kiválasztásával, és miként különbözteti meg a Tóra a központi és a nem központi áldozati helyeket. Holnap az utolsó lapon ez a nagy ív végleg lezárul.

—————————————————-

Zváchim (Vágóáldozatok) – זְבָחִים
Az ókorban e traktátus neve „Az áldozati állatok levágása” volt. Itt kerülnek megtárgyalásra a különféle vágóáldozatok: hogyan kell bemutatni az ilyen áldozatot és miáltal válhat az áldozati állat alkalmatlanná. Ugyanebben a traktátusban található a háláchikus exegézis alapjainak magyarázata, valamint a tiltott vegyülékekre vonatkozó rendelkezések. Ennek a traktátusnak a terjedelme a Babilóniai Talmudban 120 oldal.

—————————————————-

A lublini Meir Spira rabbi által 1923-ban indított kezdeményezés 7 év, napi egy órás tanulás mellett vezet végig a Babilóniai Talmud felbecsülhetetlen tudás tengerén, úgy hogy a programban résztvevők minden nap egy teljes talmudi fóliást tanulnak végig.

Köves Slomó rabbi vezetésével, először nyílik lehetőség magyar nyelven bekapcsolódni a Dáf Hájomi 14-ik ciklusába. Minden hétköznap reggel 7:30​-8:30​ között.

Kezdés: 2020. január 2.
Befejezés: 2027. június 7.
Helyszín: Óbudai Zsinagóga
(1036. Budapest, Lajos u. 163.)

Érdeklődés: talmud@zsido.com
Jelentkezési lap: zsido.com/talmud