Cimkék: Mönáchot  podcast

A rámpán is bűn a maradék? – Amikor az áldozat „mellékes” részei fontosabbak, mint hinnénk

A Mönáchot 58. lapja első látásra technikai részletekről szól: mi számít az oltárra helyezésnek, mi tiltott a rámpán, és mit jelent pontosan a Tóra szava, amikor azt mondja, hogy „abból” ne tegyetek tűzre az Örökkévalónak. Köves Slomó rabbi azonban megmutatja, hogy a kérdés ennél mélyebb: nemcsak az számít, mi kerülhet fel az oltárra, hanem az is, hogy mi minek a „maradéka”, mi tartozik egy áldozati csomaghoz, és hol húzódik a határ az elsődleges oltári rész és az emberi fogyasztásra rendelt rész között. Az előadás több pontján is az derül ki, hogy a Talmud nem elégszik meg a szöveg egyszerű jelentésével, hanem azt vizsgálja, milyen körben bővül ki a tilalom: az oltárra, a rámpára, a maradékokra, sőt azokra az áldozatokra is, amelyekből eredetileg semmi nem kerül a tűzre.

Az oltár és a rámpa: ugyanaz a kategória vagy nem?

A kiindulópont a Tóra mondata: „kol se’or vechol devash lo taktiru mimenu isheh laShem” – minden kovászos és minden méz ne kerüljön tűzre az Örökkévalónak. Köves Slomó rabbi felidézi, hogy a Talmud ebből nemcsak azt tanulja, hogy a se’or (שאור), vagyis kovász, és a devash (דבש), vagyis datolyaméz nem kerülhet az oltárra, hanem azt is, hogy minden olyan áldozatmaradék, amit enni kellene, nem pedig elégetni, szintén tilos az oltárra tenni.

A kérdés viszont az, hogy mi számít „oltárnak”. Rabbi Jochanán szerint ha valaki ezeket nem közvetlenül a mizbe’ach (מזבח) tetejére, hanem a felvezető rámpára teszi, az is tiltott felajánlásnak számít. Reish Lakish ezzel szemben úgy érvel, hogy a rámpa még nem ugyanaz a státusz, mint maga az oltár.

Köves Slomó rabbi kiemeli: a vita mögött kétféle olvasat áll. Az egyik szerint a Tóra nyelvében az „oltárra” fogalma kiterjed a felvezető útra is. A másik szerint a tilalom csak a tényleges oltári felajánlásra vonatkozik, és a rámpa még csak előtere annak.

Mit jelent a „mimenu” – abból?

A lap következő nagy lépése annak tisztázása, mit jelent a Tórában a „mimenu” (ממנו), vagyis „abból”. Köves Slomó rabbi hangsúlyozza, hogy ebből a szóból a Talmud azt tanulja: nemcsak a kifejezetten megnevezett kovászt és mézet tilos oltárra tenni, hanem azokat a részeket is, amelyek egy áldozatból megmaradnak emberi fogyasztásra.

Ez vonatkozik például a chatat (חטאת) és asham (אשם) húsára, a kisebb szentségű áldozatok húsára, az omer (עומר) maradékára, a két kenyérre, a lechem hapanim (לחם הפנים) kenyereire és a mincha (מנחה) maradékára is. Ezek szentek ugyan, de nem az oltár tüzére valók.

A Talmud azonban itt is pontosít: a két kenyér és a színkenyér esetében magából a kenyérből semmi nem kerül a tűzre, ezért elsőre nehéz őket „maradéknak” nevezni. Köves Slomó rabbi magyarázata szerint a válasz az, hogy nem önmagukban nézzük ezeket, hanem az egész áldozati egység részeként: a két kenyérhez kapcsolódnak a bárányok, a színkenyérhez a levona (לבונה), vagyis tömjén, és így az egész áldozati struktúrában értelmezhető a „maradék” fogalma.

Mi a helyzet a madár-bűnáldozattal?

A következő kérdés még élesebb. Mi van akkor, ha nem olyan áldozatról van szó, amelyből van oltári rész és emberi fogyasztásra maradó rész, hanem például egy of chatat (עוף חטאת), egy madár-bűnáldozat esetéről? Ennél nincs klasszikus oltári húsrész, amit részben elégetnek, részben meghagynak. Akkor ha valaki a madár-bűnáldozat ehető részét mégis az oltárra teszi, megszegi-e ugyanazt a tilalmat?

Köves Slomó rabbi bemutatja, hogy ez attól függ, hogyan fogalmazzuk meg az alapelvet. Ha azt mondjuk: tilos az oltárra tenni mindent, ami „abból” marad, amiből amúgy valami már fölment a tűzre, akkor a madár-bűnáldozat kívül esik ezen. Ha viszont azt mondjuk: minden, ami korban (קרבן), áldozat néven szerepel, és emberi fogyasztásra van rendelve, nem kerülhet az oltárra, akkor a madár-bűnáldozat is ide tartozik.

A Talmud ezt Rabbi Eliezer és Rabbi Akiva vitájaként azonosítja. Az egyikük az „oltárra kerülő dolog maradékát” hangsúlyozza, a másikuk azt, hogy minden áldozatnak nevezett, de nem oltárra szánt részre kiterjed a tilalom.

Miért kellett külön mondani a kovászt és a mézet?

A lap második felében Köves Slomó rabbi arra tér át, hogy a Tóra miért fogalmaz úgy: „kol se’or vechol devash” – minden kovászt és minden mézet. A Talmud szerint ez azért fontos, mert a két eset nem teljesen párhuzamos.

A kovásznál van olyan kivétel, ahol a szentélyben mégis megengedett módon jelenik meg: ez a shtei halechem (שתי הלחם), a sávuoti két kenyér. A méznél viszont nincs olyan forma, hogy közvetlenül oltári felajánlásként jelenjen meg. A méz különlegessége viszont az, hogy a lisztáldozat emberi fogyasztásra maradó részét lehet vele javítani, ízesíteni, tehát a méz teljesen kizárt ugyan az oltári tűzből, de nem minden szent étkezési kontextusból.

Köves Slomó rabbi itt külön kitér arra, hogy a két kenyér és a bikurim (ביכורים), a zsengék párhuzama nem teljes. A két kenyér szorosan együtt jár a hozzájuk tartozó állatáldozattal, míg a zsengékhez hozott galambok csak kísérő jellegűek, nem ugyanabban a szoros egységben tartoznak hozzájuk.

Mennyi kell ahhoz, hogy tilalom legyen?

Az előadás végén a Talmud a mennyiségi kérdésre fordul. Nemcsak a tiszta kovász és a tiszta méz tiltott, hanem már minimális mennyiségük is, sőt keverékben is fennállhat a tilalom. Köves Slomó rabbi elmagyarázza, hogy a Talmud a szöveg fokozásaiból vezeti le ezt: a „kovász”, a „minden kovász”, illetve a „mert minden kovász” mind újabb kiterjesztést jelez.

Itt már a büntetés logikája kerül előtérbe. Rava szerint ha valaki olyan keveréket tesz az oltárra, amelyben kovász és méz is van, több tilalmat is megszeghet egyszerre. Abaye viszont azt az alapelvet hozza, hogy nem minden általános tiltó mondatból vezethető le külön korbácsütés: csak az elég konkrét tilalmak szolgálnak önálló büntetési alapként. Köves Slomó rabbi itt ismét megmutatja, hogy a Talmud számára nemcsak az számít, mi tilos, hanem az is, hogy a tilalom milyen nyelvi formában szerepel a Tórában.

A lap fő üzenete

A 58. lap egyik fő tanulsága Köves Slomó rabbi olvasatában az, hogy a szentség nemcsak „pozitív”, felajánlandó tartalmat jelent, hanem határokat is. A szent dolgok egy része azért szent, hogy az oltárra kerüljön, más része pedig azért, hogy ember fogyassza el szentségben. A kettő felcserélése nem emelés, hanem torzítás. A Talmud egész gondolatmenete azt mutatja: az áldozat nem attól lesz teljes, hogy „mindent odaadunk”, hanem attól, hogy minden a maga helyére kerül.

Az előadásban elhangzott példák

Az előadásban szerepelt az oltár és a rámpa különbsége, a mimenu (ממנו) szó elemzése, a chatat (חטאת) és asham (אשם) maradéka, a két kenyér és a lechem hapanim (לחם הפנים) esete, a madár-bűnáldozat kérdése, a kovász és a méz eltérő státusza, a shtei halechem (שתי הלחם) és a bikurim (ביכורים) összevetése, valamint a minimális mennyiség és a keverék tilalmának kérdése.

—————————————————-

Mönáchot (Lisztáldozatok) – מְנָחוֹת
A különféle ételáldozatok törvényei. Ebben a traktátusban kerülnek megtárgyalásra a cicit, a szemlélőrojtokra, és a töfilin, az imaszíjakra vonatkozó törvények. Ennek a traktátusnak a terjedelme a Babilóniai Talmudban 110 lap.

—————————————————-

A lublini Meir Spira rabbi által 1923-ban indított kezdeményezés 7 év, napi egy órás tanulás mellett vezet végig a Babilóniai Talmud felbecsülhetetlen tudás tengerén, úgy hogy a programban résztvevők minden nap egy teljes talmudi fóliást tanulnak végig.

Köves Slomó rabbi vezetésével, először nyílik lehetőség magyar nyelven bekapcsolódni a Dáf Hájomi 14-ik ciklusába. Minden hétköznap reggel 7:30​-8:30​ között.

Kezdés: 2020. január 2.
Befejezés: 2027. június 7.
Helyszín: Óbudai Zsinagóga
(1036. Budapest, Lajos u. 163.)

Érdeklődés: talmud@zsido.com
Jelentkezési lap: zsido.com/talmud